Sötétség délben...

Most a könyvről írnék, Artur Koestler. Az egyik első Nyugat-Európában megjelent könyv a sztálini terrorról, az irracionális, a mindent, önmagát is felemésztő, eszetlen és céltalan terrorról. Tudom, gáz, de csak pár hete olvastam el. Felkészültem a legrosszabbra, minden szenvedés részletes leírására. Amit itt úgy hívnak a Stasival kapcsolatban, hogy az U-Boot-Phase: amikor a Stasi börtönében az '50-es évek elején a föld alatt, minden természetes fény és levegő nélkül tartották a foglyokat, kb 20-at egy cellában.

Szóval fel voltam készülve a legrosszabbra... És amit olvastam, teljesen meglepő volt. Nyilván, amikor megjelent ez a könyv nyugaton, akkor sokkolt mindenkit, de: mindez a Stasi kifinomult módszereihez képest gyakorlatilag humánus és emberséges.

Mindazokhoz a tudományosan, pszichológiailag alaposan kidolgozott módszerekhez, amivel aztán a nemzetközi elismerésért küzdő NDK feledtetni igyekezett a terror létét is. Például: senki nem alhatott békésen az oldalára fekve, forgolódva, hanem egész éjjel lesték a foglyokat, és alvópozíciót kellett felvenni - az alvásmegvonás kifinomult módja... Nem sétált senki a többiekkel együtt az udvarban, hanem egy kb. 3x4 méteres, dróttal fedett betonketrecben, teljesen egyedül, akkor is ha éppen szakadt az eső... Senki nem kapott cigarettát és ennivalót kihallgatás közben. Hetekig, hónapokig csak a kihallgatótiszt szólt az emberhez, néha hetekig nem vitték kihallgatásra, ahol aztán lassan adagolták a precízen kidolgozott hazugságokat, hogy végül mindenki, mindent aláírt...

Folytathatnám. A döbbenet nem az volt, hogy milyen durva kínzások mentek akkoriban a szovjet börtönökben, hanem az, hogy a kifinomult, kimért, mérnökien alapos, rafinált Stasi mennyivel brutálisabb módszereket alkalmazott, a pszichológia módszereinek mesteri felhasználásával... És mindezekhez nem a Mások életét ajánlanám, hanem inkább a Wir sind das Volkot...